Honnan jöttek a lézerek?

A lézer elmélete (Laser Amplification by Stimulated Emission of Radiation) Albert Einsteintől származik 1917-ben, aki egy sor technikai elméletet mutatott be a fény és az anyag közötti kölcsönhatásról (Zur Quantentheorie der Strahlung).

Az elmélet szerint különböző számú részecske oszlik el különböző energiaszinteken. És a nagy energiaszintű részecskék az alacsony energiájú szintre ugranak, amikor egy bizonyos foton gerjeszti őket. Alacsony energiaszinten az azt gerjesztő fénnyel azonos természetű fény sugárzik ki. Egy hetes fény pedig erős fényt gerjeszthet egy bizonyos állapotban.

Ezt követően Rudolf W. Ladenburg, Valentin A. Fabrikant, Willis E. lamb, Alfred Rastler Joseph Weber és számos kutató járult hozzá a lézerek feltárásához.

Ma már nagyobb figyelmet szeretnék fordítani a lézerek alkalmazására, mint a lézervágás és gravírozás, lézeres hegesztés és lézeres jelölés. A lézervágás alkalmazása 1963-ban kezdődött, négy előnnyel, nagy világossággal, nagy irányvonallal, nagy monokromatikussággal és magas koherenciával volt népszerű. A művelet során nincs deformáció és szerszámkopás, mivel a lézer nem érintkezik a feldolgozó anyaggal. Ezenkívül ez egy rugalmas feldolgozás, amely gyorsan vágja és átszúrja a fémanyagot nagy intenzitású sugárral és erőteljes energiával.

Sőt, ha valaha is hallotta a lézeres hegesztést, amely a hagyományos hegesztés új helyettesítője, akkor tudja, hogy ez egy hatékony módszer. Nemcsak a nagy alkalmazkodóképesség, hanem az átfogó előnyök miatt is.

Az optikai lézersugár alapján a dolgozók hegeszthetik a fémanyagot a töltőanyag és a hegesztési fluxus nélkül. A jelenleg legelterjedtebb hegesztési módnak számító hagyományos argon ívhegesztéshez képest a szálas lézeres hegesztés áthaladhat az átlátszó anyagon, ami nagymértékben megelőzheti a távoli feldolgozás során bekövetkező sérüléseket. És használható szélsőséges környezetben, például magas hőmérsékleten, nagy hidegben és radioaktív környezetben.